Paradox módon akkor tanuljuk meg, hogyan legyünk többek annál, mint amik addig voltunk, amikor szabadon cselekszünk, a cselekvés kedvéért, és nem felsőbbrendű célok érdekében. /Csíkszentmihályi Mihály/
Talán már meséltem a gyerekkoromról… meg arról, ahogyan a kézimunkázás, mint élmény, belekerült! Abban a világban olyan nem volt, hogy egy nő csak úgy ül, és pihen, hogy csak úgy tétlenül ténfereg, lebzsel, karba tett kézzel… ugyan, drágáim, ilyen nem történhetett meg, egy nőnek mindig csinálnia kellett valamit, hasznosat, értékeset, és itt lép be a kézimunka az életünkbe! Nálunk minden nőnek volt valami „munka” a kezében, ha picit leült, ez volt a kikapcsolódás, a pihenés, varrás, kötés, horgolás, de minimum egy zokni, amit be kellett stoppolni… nagymamám csipketerítőket horgolt, kötögetett magának ezt, azt, és hímzett, gyönyörű keresztszemes és írásos mintájú párnahuzatokat, asztalterítőket, és igen, én is csináltam mellette, odakucorodva mellé a kis, gyerekeknek fenntartott sámlin… Anyám inkább kötött, horgolt, ruhákat, elképesztő gyönyörű dolgokra volt képes… a lelke szabadsága minden egyes munkájában megjelent!
Művésznő volt, és én ott ültem mellette a kötőtűimmel és horgolótűimmel, és gyakoroltam, hogy olyan lehessek mint Ő, olyan megállíthatatlan, kreatív és szárnyaló… és lám, lám, itt vagyok, és nem csodálkozom semmin, amikor végignézek a kupis asztalomon, a drótjaimon, a munkáimon, a terveimen, és azon, hogy ez az örökség mennyi örömöt adott már generációknak, és ha jobban belegondolok, ez az öröm itt, általam megtöbbszöröződik, mert szárnyal felétek is… Örömteli szép napot nektek, Drágáim!
