Dr. Ónodi Izabella - fogorvos, képviselő, édesanya, nő, vállakozó, és még mi minden...

Az ékszerek hoztak össze bennünket, még sosem találkoztunk személyesen, mégis sokat tudunk egymásról. Földiek vagyunk, és bár már mindketten itt élünk, ez még mindig egy erős közös kapocs. Mesélj kicsit gyerekkorodról! 
Hol nőttél fel, milyen volt a hely, a ház, az utca, a gyerekek? Mi akartál lenni felnőtt korodban? 
Mi vagy ki volt a legnagyobb hatással rád akkoriban? 

Székelyföldön, Kézdivásárhelyen, Háromszék „Párizsá”-ban születtem 1982 január 16-án. A Ceausescu érának „köszönhetően” nem igazán kényeztették el az édesanyákat a három hónapos engedélyezett otthonléttel, így kerültem én az édesanyai karokból a még gondoskodóbb anyai nagyanyám nővéréhez, akit későbbiekben nagymamának fogadtam  Anyai nagymamám ugyanis még aktívan dolgozott. Fogadott nagymamám bábaasszony-szülésznő volt, erős, karakteres asszony. Szigorú, de mérhetetlen szeretettel nevelt. Gyermekkoromat tehát három hónapos koromtól iskolás koromig Nyújtod nevű községben éltem. Iskolás koromtól pedig minden nyári szünetet szintén itt töltöttem. A tornácos ház, a kút körüli mesevilág, a virágoskert bája, a csempekályha melege, a vasárnapi szentmise és az azt követő ebéd, a babámnak csipkeszegélyű ruhát varró esős délutánok, a pityókaválogatás, a patakban fürdőzős meleg nyári nap, a felhőtlen játék, a csengőszóval érkező angyalok Karácsonykor, az illemszabályok szigorú ismerete mind-mind olyan mozzanat és pillanat, melyből a mai napig táplálkozom, erőt merítek döntéseimhez. A megszokott rend biztonságot adott, az együtt töltött idő nagyszüleimmel igazi minőségi idő volt, ahogyan azt a mai szakirodalom meghatározza. Bábaasszony nagymamám volt a legnagyobb hatással rám, a család elmondása szerint jobban hasonlítok rá, mint édes gyermeke vagy unokája. Anna nagymamám kódolt belém olyan értékeket, melyek mentén ma is bátran fölsorakozom, meghozom azokat a döntéseimet mely nem csak saját életemet, hanem mások érdekeit is szolgálja.

Mikor döntötted el, hogy az orvosira jelentkezel? Milyen döntésekkel járt ez? Hogyan fogadta a családod a döntésedet? Mindenben támogattak?

Gimnáziumba való jelentkezésemkor, ahogyan otthon mondanák, amikor kilencedik osztályba felvételiztem már akkor tudtam, hogy orvos szeretnék lenni. Szüleim örültek a  hírnek, bár a szülésznő nagymamámon kívül mindenki elájult még a vér gondolatától is .Döntésemet tiszteletben tartották, támogattak az egyetemi felvételire való felkészülésben mind lelkileg, mind anyagilag. Gondosan választottak nekem lakást, hiszen 6 évet éltem Marosvásárhelyen, minden évkezdetkor gondosan összeállított csomaggal költöztettek az egyetemi városba. A legkedvesebb emlékeim közé tartozik, hogy bár gyakran jártam haza, mindig küldtek postán csomagot, ami nagyon lélekerősítő volt nekem.  Mindnet megtettek, hogy álmom valóra váljon .


Tudom, hogy férjnél vagy, és van egy tündéri kisfiad. Boldog házasságban élsz, de nyilván hosszú út vezetett ide. 
Milyen volt a viszonyod a fiúkkal? Inkább a jó fiúkat vonzottad, vagy inkább a rosszakat? Mi hajtott? Mit kerestél bennük? Mikor , és ha elmondható, hogy találtad meg az igazit?
Milyen tanácsot adnál, ami akkor jól jött volna ezzel kapcsolatosan, a 13 éves Izabellának?

Valóban nagyon boldog házasságban élek, de az is való igaz, hogy nagyon hosszú út vezetett idáig. Mindig a rossz fiúk vonzottak, akik kitűnnek a  többiek közül. Igazából semmit nem kerestem bennük, magamat kerestem, az igazi énemet. A fiúk csak voltak és a lázadó, provokáló énemhez igazítottam őket. Ha megfeleltek ennek a  kategóriának, akkor kaptak egy helyet mellettem. Ez nagyon rosszul hangzik, de ez az őszinte valóság. A férjemet 2007. szeptember 13-án ismertem meg, Székelyföldre motoroztak és én voltam a vendéglátójuk. Semmit nem tudtam róluk, kb. annyit, hogy ketten érkeznek és motorral. A férjemet azzal indították útnak, hogy viselkedjenek jól, mert egy doktornő fogadja őket. Elmondása szerint az villant be neki először, hogy a fogorvosnő csak ötvenéves, kövér és szemüveges lehet. Három napot töltöttünk együtt, ismerkedtünk, sokat beszélgettünk és bárén a búcsúzáskor szívesen fogadtam volna egy csókot, persze ennek szikrányi jelét sem mutattam, meg kellett elégednem egy kézfogással. Interneten beszélgettünk és leveleztünk, de  a szerelem első szálai már a személyes együttlétkor fonódtak köztünk. 
A 13 éves Izabellának azt üzenném, hogy türelemmel kell kivárni azt az időt és utat, melyet az élet mutat nekünk a megfelelő pillanatban. Nem lehet semmit siettetni, mesterségesen megidézni, csak mert én akarom! Továbbá, hogy saját értékrendjét állítsa fel először, aztán figyelje az utat, mely a társhoz vezet.


Az olvasók a történetedre kíváncsiak. Arra, hogy hogyan lettél egy erdélyi kislányból kiskunfélegyházi képviselőasszony, példakép, támogató, segítő? Aki számolatlanul adja önmagát és idejét a rászorulóknak, rendezvényeket szervez, gyűjtéseket, folyamatos mozgásban van, folyamatos adásban, és ahogy nézem, ez még csak az út eleje...
Honnan ez a sok energia, miből táplálkozol, mi inspirál?

Amikor már megtanultam saját bőrömön, hogy a Jó Isten nekünk szánt útjáról nem lehet letérni eldöntöttem, hogy Kiskunfélegyházára költözöm, hogy életemet össze kössem azzal az emberrel, akinek a mai napig nagyon sok mindent köszönhetek. Általa egy olyan világba csöppentem, ahol a materializmus csak eszköz, az alkotás az igazi lételem. Rádöbbentem, hogy ez mindig is bennem volt, hiszen így nőttem fel, de valahol mégis eltévedtem útközben. A férjem inspirált munkája által, így szépen lassan felszínre törtek a bennem rejlő kincsek, melyet mások javára lehet kamatoztatni. Alapítványi munkám egyszerűen azért született meg, mert egyetlen dolgot nem tudok elviselni: a nélkülöző gyermekeket és az elveszni látszó kulturális értékeink meg nem mentését! Sorsocskák Alapítvány- A Kárpát medencei gyermekekért- a rászoruló gyermekekért és a tehetséggondozás jegyében hivatott létrejönni, melynek kuratóriumi elnökségi tisztjét töltöm be. Képviselőségre felkértek, elmondásuk szerint értékeket fedeztek fel bennem, én nagyon féltem és rengeteg kétséggel fogadtam a megbízást, hiszen óriási felelősség képviselőasszonynak lenni és Kiskunfélegyháza Város Művelődési és Szociális Bizottság elnök asszonyának lenni. Minden nap imádkozom betegeimért, a gyógyulásukért és kérem az Istent,hogy adjon erőt a többi munkám elvégzéséhez, józan észt a döntésekhez és világos elmét, hogy tudjam mikor nem vagyok már erre a feladatra megfelelő és méltósággal fogadjam ezt és tisztességgel vonuljak vissza. Ahogy írtad, ez még az út eleje, de azért én mindig szem előtt tartom, hogy pozíció miatt soha nem szeretnék maradnia  helyemen, csak és kizárólag addig, amíg érdemleges munkát végzek.
A sok energiám a család egységéből és a hitemből adódik. Ám nagyon vigyázok a  szabadidőmre, ebből nem engedek. Pl. a családom nélkül nem utazom delegációba vagy ha nagyon muszáj, akkor csak és kizárólag egy napra!

Mit csinálsz szabadidődben? Mi az, ami ellazít, ami segít kikapcsolni egy kicsit? 

Szabadidőmben mindig a családommal vagyok, fejtegetjük az élet nagy kérdéseit. A leginkább a kisfiam lazít el, igazi humorérzékkel megáldott székely-kun keveréke a Teremtőnek . Az öncélú szórakozásom a motorozás, ha lehet öncélúnak hívni azt, hogy az oldalkocsiban ott van mellettem a kis „ majomfiókám”!



Milyen viszonyban vagy az egyedülléttel?  Szeretsz magadban lenni, vagy mindig igényelsz társaságot magad körül?

Szeretek egyedül lenni, befele nézni, a tiszta megérzéseimre hallgatni, elmélkedni. Bár, az igazi nagy ötleteim nem ilyenkor születnek, hanem teljesen átlagos napon, de akkor meg kell állnom az autóval és pár gondolatot le kell írnom, mert az ihlet nem jön elő parancsszóra és akaratra

Tudom, hogy nem vagyunk olyan viszonyban, mégis szeretném megkérdezni, hogy melyik volt életed legnehezebb időszaka? Mi volt az igazán nehéz benne, és mi segített megoldani, kijönni belőle? 

Életem igazán legnehezebb időszaka az volt, amikor körvonalazódott a férjemmel való kapcsolatunk és kezdtem megrémülni, hiszen tudtam valakinek költözni kell. Azt nem akartam, hogy ő költözzön, bár ő szívesen jött volna értünk, de akkor született meg a Rocktár gondolata a fejében, ami mára országos hírű klub. Szóval kitaláltam, hogy belemenekülök egy másik kapcsolatba olyan valakivel, aki közel lakik az otthonomhoz. Szépen kitaláltam, hogy akkor nem kell költöztessem a két fogászati rendelőmet 700 km-t és különben is valahogy csak ki keveredek ebből, nem akarom a biztos életemet elhagyni. Nos, ezt követte a szenvedés, kapálózás, kínlódás nap, mint nap. A legnehezebb, hogy szenvedett más is miattam. Aztán a gondviselés jobb útra térített, meghoztam a  döntésemet és vállaltam a nekem szánt életet, amiért a mai napi hálás vagyok.


Mesélnél a terveidről... magánéleti, és szakmai tervekről is. Hova tartasz, a jövő mit tartogat számodra? 

Fogorvosként nagy terveim vannak a gyermekfogászat terén, hiszen a megelőzés a legjobb és legbiztosabb kezelés. A rendelőmet szeretném bővíteni felszerelésben és szakemberekkel egyaránt. Jótékonysági munkám életem végéig tartani fog, azt vallom, ha egy tucat gyermekből bár csak kettőben tudjak elültetni egy értékes magocskát, mely segíti egész életében, akkor elégedett és hálás leszek. Székelyföldi házunk sem öncélúan épül, a legfontosabb  feladata, hogy hidat építsen magyar és székely között emberi és kulturális szinten.
Legnagyobb jövőbeni terveim közé tartozik, hogy újabb gyermekkel bővüljön családunk, mert a sok munka és alkotás közt egyet bizton állíthatok: a legmaradandóbb alkotásunk az utódunk!

Mit üzensz az olvasóidnak?

Olvasóimnak azt üzenem, hogy merjenek álmodni és kérni Istentől, alkotni és maradandót létrehozni, bátran élni, feltétel nélkül szeretni, semmit várni cserében, nyitott szívvel fogadni az emberektől kapott hálát és köszönetet, ebből újra és újra táplálkozni.